Idősebb emberek gyakran keresnek nálunk epedarugós fekhelyet. Amikor azt válaszolom, hogy ilyen rugózattal legfeljebb már csak kárpitos mesterek dolgoznak, mindig megkapom érte a magamét, hogy akkor a konkurenciánál mégis miért tudtak neki mutatni ilyen ágyat (?). A válasz egyszerű: sem a vevő, sem pedig az eladó nincs tisztában az epedarugó és a bonellrugó közti különbséggel. A vásárlónál természetesen ez nem róható fel, hiszen neki nem ez a szakmája. Egy eladó esetében azonban annál inkább, hiszen az ő munkája bizonyos szakmai felkészültséget igényel. Előfordult már olyan is, hogy nagyobb szakmai vásárokon a gyártó a bonellrugós termékeit szintén epedásként árulta. Hogy ez a tudatlanság jele, vagy pedig a vásárlók szándékos megtévesztése, végülis mindegy, a gyártóra nézve elég nagy szégyen. Pedig nehéz összetéveszteni ezt a két rendszert, hiszen teljesen különbözik a gyártásfolyamatuk:

A bonell-rendszer lényege, hogy előállítása egy gépsoron történik; úgy, hogy többszáz különálló rugóstagot egymásba fűznek. A tölcsérrugók (alakja miatt kétkúpos vagy kéttölcséres rugónak is nevezik), általában 2.0-2.2 mm-es acélhuzalból készült 5 menetes rugók (4, 5, 6 menetes is lehet) alsó és felső végeit csavarrugókkal (spirál) kötik egymáshoz. Egy 90x200-as heverőben hozzávetőlegesen 200-220 bonell-rugóstag található. Előnye: a gépiesített tömeggyártásnak köszönhetően olcsóbb az epedánál, a bonellrugók tölcsérforma kialkítása megakadályozza az egymással "szomszédos" rugóstagok súrlódását. Hátránya: az epedarugó egyenletesebb súlyelosztást biztosít, mint a bonell-rendszer.

Az epeda-rendszerű rugózat egyetlen darab, teljesen egybefüggő acélhuzalból készül, melyet kézzel fonnak. Az általában 50 mm átmérőjű hengerrugót egy orsóra csévélik, majd meghatározott menetemelkedést figyelembe véve a következő rugóspirált az előzőbe "fűzik". Előnye: az acélhuzal eleve nagy szakítószilárdságú, a hengerrugók egymásba fonásával pedig egy kellőképpen alaktartó rugótest alakítható ki. A rugótest mérete, a rugók átmérője, menetemelkedése bármekkorára alakítható, vagy akár egy rugótesten belül is módosítható. Hátránya: drágább a bonell-rendszernél, illetve mivel egyetlen acélspirálból készül, az egymásba fonódó rugók a terhelés hatására súrlódásnak vannak kitéve.
Tudomásom szerint a 40-es években terjedt el igazán az epedarugó Magyarországon, és leglább akkora hírverése volt anno, mint manapság a vezető gyártók matracainak. Az akkori "PR-osok" referenciaként a budapesti Szent-Lukácsfürdő reuma szállóját és a MABI kórházat említették meg, valamint 10 év garanciát vállaltak a rugótestre (akárcsak, mint a mai matracok esetében).

Remélem, most már mindenkinek tiszta, hogy az epeda- és a bonellrugó két teljesen különböző dolog...